Fazekas Anna:
Öreg néne őzikéje
Mátraalján, falu szélén, lakik az én öreg néném.
Melegszívű, dolgos, derék, tőle tudom ezt a mesét.
Őzgidácska, sete-suta, rátévedt az országútra,
megbotlott egy kidőlt fába, eltörött a gida lába.
Panaszosan sír szegényke, arra ballag öreg néne,
ölbe veszi, megsajnálja, hazaviszi kis házába.
Ápolgatja, dédelgeti, friss szénával megeteti,
forrás vízzel megitatja, mintha volna édesanyja.
Cili cica, Bodri kutya mellé búvik a zugolyba,
tanultak ők emberséget, nem bántják a kis vendéget.
Gyorsan gyógyul gida lába, elmehetne az őzbálba,
vidám táncot ellejthetne, de nincs hozzá való kedve.
Barna szeme bús szomorún csüng a távol hegy koszorún.
Reggel bíbor napsugarak játszanak a felhő alatt.
Esti szellő ködöt kerget, dombok, lankák üzengetnek,
vár a sarjú, gyenge hajtás, gyere haza, gida pajtás.
Könnybe lábad az őz szeme, hej, nagyon is visszamenne,
csak az anyja úgy ne várná, csak a nénét ne sajnálná!
Éjjel-nappal visszavágyik, hol selyem fű, puha pázsit,
tarka mező száz virága őz testvérkét hazavárja.
Ahol mókus ugrabugrál, kopácsol a tarka harkály,
vígan szól a kakukk hangja, bábot cipel szorgos hangya.
Várja patak, várja szellő, kék ég alján futó felhő,
harmatgyöngyös harangvirág, vad árvácskák, kékek, lilák.
Öreg néne megsiratja, vissza, dehogy mégse tartja,
ki ki lakjék hazájában, őz erdőben, ember házban.
Kapuig is elkíséri, visszatipeg öreg néni,
és integet, amíg látja, élj boldogul, őzgidácska.
Lassan lépdel, csendben ballag, kattan ajtó, zörren ablak,
onnan lesi öreg néne, kis gidája visszanéz-e.
Haszontalan állatkája, egyre jobban szaporázza,
s olyan gyorsan, mint a villám, fenn terem a mohos sziklán.
De a tetőn, hegygerincen megfordul, hogy búcsút intsen,
ég áldjon, rét, kicsi csalit, s mint a szél, eliramodik.
Nyár elröppen, levél sárgul, lepereg a vén bükk fárul,
hó borul már házra, rétre, egyedül él öreg néne.
Újra kihajt fű, fa, virág, nem felejti a kis gidát,
fordul a föld egyszer-kétszer, zörgetnek a kerítésen.
Kitekint az ablakrésen, ki kopogtat vajon éjjel?
Hold ragyogja be a falut, kitárja a kicsi kaput.
Ölelésre lendül karja, kis gidácska meg az anyja
álldogál ott, beereszti, szíve dobban, megismeri.
Őzmama lett a kis gida, az meg ott a gida fia.
Eltörött a mellső lába, elhozta hát a kórházba,
hogy szemével kérve kérje, gyógyítsa meg öreg néne,
puha gyolcsba bugyolálja, ne szepegjen fiacskája.
S köd előtte, köd utána, belevész az éjszakába.
Gida lábát két kezébe veszi lágyan öreg néne.
Meg is gyógyul egykettőre, felbiceg a dombtetőre,
s mire tölgyről lehull a makk, a kicsi bak haza ballag.
Mátraalji falu széle, kapuban ül öreg néne, nincs egyedül,
mért is volna? Ha fú, ha fagy, sok a dolga.
Körülötte gidák, őzek, látogatni el eljőnek,
télen nyáron, évről évre, fejük hajtják az ölébe.
Falu népe is szereti, kedves szóval becézgeti
öreg nénét, és azóta így nevezik: Őzanyóka.
Piros pipacs, szegfű, zsálya virít háza ablakába, nagy köcsögben,
kis csuporban szivárványszín száz csokor van.
Egyiket Gál Péter hozta, másikat meg Kovács Julcsa,
harmadikat Horváth Erzsi, úttörő lesz valamennyi.
Vadvirágnak dal a párja, ének szótól zeng a háza,
oly vidám a gyereknóta, nevet, sír is Őzanyóka.
Mátraalján, falu szélén lakik az én öreg néném,
melegszívű, dolgos, derék mese őrzi aranyszívét.
Gidára vár sós kenyérke, kalácscipó aprónépre,
egyszer te is légy vendége, itt a vége, fuss el véle!
Fazekas Anna
író, tanár
Született:
1905. november 15.
Elhunyt:
1973. január 2.
Néhány műve:
Bizony Peti, Bezzeg Ferkó
Évi az óvodában
Kíváncsi Zsófi farsangja
Öreg néne őzikéje
Szabó Gyula
színművész
Kossuth és Jászai Mari-díjas
érdemes és kiváló művész
A Nemzet Színésze
Született:
1930. július 15.
Öreg néne őzikéje
Mátraalján, falu szélén, lakik az én öreg néném.
Melegszívű, dolgos, derék, tőle tudom ezt a mesét.
Őzgidácska, sete-suta, rátévedt az országútra,
megbotlott egy kidőlt fába, eltörött a gida lába.
Panaszosan sír szegényke, arra ballag öreg néne,
ölbe veszi, megsajnálja, hazaviszi kis házába.
Ápolgatja, dédelgeti, friss szénával megeteti,
forrás vízzel megitatja, mintha volna édesanyja.
Cili cica, Bodri kutya mellé búvik a zugolyba,
tanultak ők emberséget, nem bántják a kis vendéget.
Gyorsan gyógyul gida lába, elmehetne az őzbálba,
vidám táncot ellejthetne, de nincs hozzá való kedve.
Barna szeme bús szomorún csüng a távol hegy koszorún.
Reggel bíbor napsugarak játszanak a felhő alatt.
Esti szellő ködöt kerget, dombok, lankák üzengetnek,
vár a sarjú, gyenge hajtás, gyere haza, gida pajtás.
Könnybe lábad az őz szeme, hej, nagyon is visszamenne,
csak az anyja úgy ne várná, csak a nénét ne sajnálná!
Éjjel-nappal visszavágyik, hol selyem fű, puha pázsit,
tarka mező száz virága őz testvérkét hazavárja.
Ahol mókus ugrabugrál, kopácsol a tarka harkály,
vígan szól a kakukk hangja, bábot cipel szorgos hangya.
Várja patak, várja szellő, kék ég alján futó felhő,
harmatgyöngyös harangvirág, vad árvácskák, kékek, lilák.
Öreg néne megsiratja, vissza, dehogy mégse tartja,
ki ki lakjék hazájában, őz erdőben, ember házban.
Kapuig is elkíséri, visszatipeg öreg néni,
és integet, amíg látja, élj boldogul, őzgidácska.
Lassan lépdel, csendben ballag, kattan ajtó, zörren ablak,
onnan lesi öreg néne, kis gidája visszanéz-e.
Haszontalan állatkája, egyre jobban szaporázza,
s olyan gyorsan, mint a villám, fenn terem a mohos sziklán.
De a tetőn, hegygerincen megfordul, hogy búcsút intsen,
ég áldjon, rét, kicsi csalit, s mint a szél, eliramodik.
Nyár elröppen, levél sárgul, lepereg a vén bükk fárul,
hó borul már házra, rétre, egyedül él öreg néne.
Újra kihajt fű, fa, virág, nem felejti a kis gidát,
fordul a föld egyszer-kétszer, zörgetnek a kerítésen.
Kitekint az ablakrésen, ki kopogtat vajon éjjel?
Hold ragyogja be a falut, kitárja a kicsi kaput.
Ölelésre lendül karja, kis gidácska meg az anyja
álldogál ott, beereszti, szíve dobban, megismeri.
Őzmama lett a kis gida, az meg ott a gida fia.
Eltörött a mellső lába, elhozta hát a kórházba,
hogy szemével kérve kérje, gyógyítsa meg öreg néne,
puha gyolcsba bugyolálja, ne szepegjen fiacskája.
S köd előtte, köd utána, belevész az éjszakába.
Gida lábát két kezébe veszi lágyan öreg néne.
Meg is gyógyul egykettőre, felbiceg a dombtetőre,
s mire tölgyről lehull a makk, a kicsi bak haza ballag.
Mátraalji falu széle, kapuban ül öreg néne, nincs egyedül,
mért is volna? Ha fú, ha fagy, sok a dolga.
Körülötte gidák, őzek, látogatni el eljőnek,
télen nyáron, évről évre, fejük hajtják az ölébe.
Falu népe is szereti, kedves szóval becézgeti
öreg nénét, és azóta így nevezik: Őzanyóka.
Piros pipacs, szegfű, zsálya virít háza ablakába, nagy köcsögben,
kis csuporban szivárványszín száz csokor van.
Egyiket Gál Péter hozta, másikat meg Kovács Julcsa,
harmadikat Horváth Erzsi, úttörő lesz valamennyi.
Vadvirágnak dal a párja, ének szótól zeng a háza,
oly vidám a gyereknóta, nevet, sír is Őzanyóka.
Mátraalján, falu szélén lakik az én öreg néném,
melegszívű, dolgos, derék mese őrzi aranyszívét.
Gidára vár sós kenyérke, kalácscipó aprónépre,
egyszer te is légy vendége, itt a vége, fuss el véle!
Fazekas Anna
író, tanár
Született:
1905. november 15.
Elhunyt:
1973. január 2.
Néhány műve:
Bizony Peti, Bezzeg Ferkó
Évi az óvodában
Kíváncsi Zsófi farsangja
Öreg néne őzikéje
Szabó Gyula
színművész
Kossuth és Jászai Mari-díjas
érdemes és kiváló művész
A Nemzet Színésze
Született:
1930. július 15.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése