Magyar népmese - A szegény ember szőlője
Volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, volt egyszer egy öreg ember s annak három fia.
Ennek a szegény embernek egy darab szőlője volt, egyebe semmi, sem égen, se földön.
No, hanem őriztette a szőlőjét, akárcsak a szeme fényét. Sorba jártak ki a fiai a szőlőbe, és strázsálták éjjel-nappal.
Egy reggel a legidősebb fivér ment ki a szőlőbe, ott leült, elkezdett falatozni. Amint ott falatoznék, elegyébe ugrik egy béka, kéri a legényt:
– Adj egy falás kenyeret, te legény, már két hete, hogy egy falatot sem ettem.
– Majd holnapután vas kedden – mondotta a legény, s elkergette a békát.
A béka elment szó nélkül, de a legény csak hamar el aludt. Mikor felébredt, a szőlő úgy meg volt dézsmálva, hogy a legényt a hideg is kirázta nagy félelmében.
Másnap a középső fiú ment a szőlőbe, attól is kért a béka kenyeret, de ez a legény is elkergette, még jól meg is dobta kővel. Azután lefeküdt, elaludt, mire felkelt, fele sem volt meg a szőlőnek.
Héj, zsémbelt a szegény ember, egyebük sincs annál a kis szőlőnél, s arra sem tudnak vigyázni!
Mondotta a legkisebb legény:
– Ne búsuljon, édesapám, ami maradt, az meg is marad, azt én őrzöm.
Kimegy a legény a szőlőbe, leül ő is falatozni, s hát jön egy béka, kenyeret kér tőle is.
– Adok én jó szívvel, hogyne adnék.
Letört egy jó darabot a kenyérből, szépen a béka elé tette.
– Egyél, szegény béka, te is isten teremtése vagy.
– No, te fiú jótét helyébe jót várj. Nesze, adok neked egy rézvesszőt, egy ezüstvesszőt meg egy aranyvesszőt.
Majd az éjjel eljön három paripa, egy rézszőrű, egy ezüstszőrű meg egy aranyszőrű, hogy összerugdossák a szőlődet, de te csak suhints rájuk ezekkel a vesszőkkel, s egyszeribe megszelídülnek.
Eljött éjjel a három paripa, berontottak a szőlőbe, nyerítettek, rúgtak, kapáltak, hányták fel a földet a csillagos egekbe.
De a legény sem nézte összedugott kézzel, rájuk suhintott magyarosan, s hát abban a pillanatban úgy megszelídültek, úgy állottak előtte, mint három bárány.
– Neee bánts minket – mondották a paripák.
– Ha valamire szükséged lesz, csak suhints a vesszőkkel, s mi nálad leszünk.
Azzal a paripák elnyargaltak, a fiú pedig hazament.
De semmit sem szólt, az apjának, sem a testvéreinek arról, hogy mi történt.
Azok csak csudálkoztak, hogy mi tenger szőlő lett, alig tudták leszüretelni.
Az egész falunak nem lett annyi boruk, mint nekik.
No, telt-múlt az idő, egyszer a király, mint gondolt, mit nem, egy magas fenyőszálat állíttatott a templom elé, a fenyőszál tetejére tétetett egy aranyrozmaringot, s kihirdettette az egész országban, hogy annak adja leányát, aki lovával olyan magasra ugrat, hogy a fenyőszál tetejéről lekapja az aranyrozmaringot.
Próbálkozott mindenféle királyfi, herceg, de hiába próbálták, még félig sem tudtak felugratni.
Mikor mind nagy szégyenkezve elkullogtak, jött egy legény rézszőrű paripán.
A fején volt rézsisak, hogy az arcát ne lássa senki, aztán sarkantyúba kapta a lovát, egy ugrással lekapta a rozmaringot, s úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
Hát bezzeg, hogy a szegény ember legkisebb fia volt ez a vitéz. A rongyos ruhájában ment haza, s mikor az apja meg a testvérei hazakerültek, mert azok is oda voltak csuda látni, ott heverészett a kuckóban. Mondják a bátyjai, hogy ők mi mindent láttak.
– Jobban láttam én azt, mint ti.
– Ugyan honnét láttad volna jobban?
– Hát fölállottam a kerítésre, s onnét láttam.
A legények még ezért is irigykedtek az öccsükre, s hogy többet ilyesmit ne lásson, a kerítést lebontották.
Következő vasárnap még magasabb fenyőszálra egy aranyalmát tétetett a király.
Most is próbáltak szerencsét sokan, de hiába.
Hanem mikor nagy szégyenkezve mind elkullogtak, jött ezüstszőrű paripán egy vitéz, akinek ezüstsisak volt a fején, rostélya leeresztve, hogy az arcát ne láthassák
Ez egy ugrással lekapta az aranyalmát, s úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
Mire a szegény ember s két idősebb fia hazakerült, a legkisebb fiú már ott hevert a kuckóban.
Mondják neki nagy áradozva, hogy mit láttak, bezzeg olyat a kuckóból nem lehet látni.
– Ó, én jobban láttam, mint ti.
– Ugyan honnét láttad?
– Felmásztam az ól tetejére, s onnét.
A legények nagy mérgükben szétszedték az ól tetejét is, hogy az öccsük ne lásson onnét.
Harmadik vasárnap még magasabb fenyőszálra arany selyemkendőt tűzetett fel a király.
Bezzeg, hogy ezt is a szegény legény kapta el.
De most sem ismerte meg senki, mert aranyszőrű paripán volt, s aranysisak fedte az arcát.
Beszélik otthon a legények nagy dicsekedve, hogy mi csudát láttak.
– Jobban láttam azt én.
– Ugyan honnét láttad?
– Honnét? A ház tetejéről.
Mérgelődtek szörnyen a legények, s nagy mérgükben széthányták a ház fedelét is.
Aközben a király kihirdette országszerte, hogy jelentse magát az a vitéz, aki elvitte az aranyrozmaringot, az aranyalmát, az arany selyemkendőt.
Eltelt egy hét, eltelt két hét, nem jött senki.
Akkor a király odahívatta az udvarába, ami valamirevaló legény csak van az országban.
Azok közt sem volt az a híres vitéz.
Mikor aztán mind eltakarodtak, jött aranyszőrű paripán a legény, aranyos ruhában.
Kalapjába volt tűzve az aranyrozmaring, a lova kantárjába az arany selyemkendő, s egyik kezében tartotta az aranyalmát.
No, csakhogy megjött. Örült a király, de még jobban a királykisasszony. Mindjárt megtartották a lakodalmat, s a király a legénynek adta egész országát.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
Volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, volt egyszer egy öreg ember s annak három fia.
Ennek a szegény embernek egy darab szőlője volt, egyebe semmi, sem égen, se földön.
No, hanem őriztette a szőlőjét, akárcsak a szeme fényét. Sorba jártak ki a fiai a szőlőbe, és strázsálták éjjel-nappal.
Egy reggel a legidősebb fivér ment ki a szőlőbe, ott leült, elkezdett falatozni. Amint ott falatoznék, elegyébe ugrik egy béka, kéri a legényt:
– Adj egy falás kenyeret, te legény, már két hete, hogy egy falatot sem ettem.
– Majd holnapután vas kedden – mondotta a legény, s elkergette a békát.
A béka elment szó nélkül, de a legény csak hamar el aludt. Mikor felébredt, a szőlő úgy meg volt dézsmálva, hogy a legényt a hideg is kirázta nagy félelmében.
Másnap a középső fiú ment a szőlőbe, attól is kért a béka kenyeret, de ez a legény is elkergette, még jól meg is dobta kővel. Azután lefeküdt, elaludt, mire felkelt, fele sem volt meg a szőlőnek.
Héj, zsémbelt a szegény ember, egyebük sincs annál a kis szőlőnél, s arra sem tudnak vigyázni!
Mondotta a legkisebb legény:
– Ne búsuljon, édesapám, ami maradt, az meg is marad, azt én őrzöm.
Kimegy a legény a szőlőbe, leül ő is falatozni, s hát jön egy béka, kenyeret kér tőle is.
– Adok én jó szívvel, hogyne adnék.
Letört egy jó darabot a kenyérből, szépen a béka elé tette.
– Egyél, szegény béka, te is isten teremtése vagy.
– No, te fiú jótét helyébe jót várj. Nesze, adok neked egy rézvesszőt, egy ezüstvesszőt meg egy aranyvesszőt.
Majd az éjjel eljön három paripa, egy rézszőrű, egy ezüstszőrű meg egy aranyszőrű, hogy összerugdossák a szőlődet, de te csak suhints rájuk ezekkel a vesszőkkel, s egyszeribe megszelídülnek.
Eljött éjjel a három paripa, berontottak a szőlőbe, nyerítettek, rúgtak, kapáltak, hányták fel a földet a csillagos egekbe.
De a legény sem nézte összedugott kézzel, rájuk suhintott magyarosan, s hát abban a pillanatban úgy megszelídültek, úgy állottak előtte, mint három bárány.
– Neee bánts minket – mondották a paripák.
– Ha valamire szükséged lesz, csak suhints a vesszőkkel, s mi nálad leszünk.
Azzal a paripák elnyargaltak, a fiú pedig hazament.
De semmit sem szólt, az apjának, sem a testvéreinek arról, hogy mi történt.
Azok csak csudálkoztak, hogy mi tenger szőlő lett, alig tudták leszüretelni.
Az egész falunak nem lett annyi boruk, mint nekik.
No, telt-múlt az idő, egyszer a király, mint gondolt, mit nem, egy magas fenyőszálat állíttatott a templom elé, a fenyőszál tetejére tétetett egy aranyrozmaringot, s kihirdettette az egész országban, hogy annak adja leányát, aki lovával olyan magasra ugrat, hogy a fenyőszál tetejéről lekapja az aranyrozmaringot.
Próbálkozott mindenféle királyfi, herceg, de hiába próbálták, még félig sem tudtak felugratni.
Mikor mind nagy szégyenkezve elkullogtak, jött egy legény rézszőrű paripán.
A fején volt rézsisak, hogy az arcát ne lássa senki, aztán sarkantyúba kapta a lovát, egy ugrással lekapta a rozmaringot, s úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
Hát bezzeg, hogy a szegény ember legkisebb fia volt ez a vitéz. A rongyos ruhájában ment haza, s mikor az apja meg a testvérei hazakerültek, mert azok is oda voltak csuda látni, ott heverészett a kuckóban. Mondják a bátyjai, hogy ők mi mindent láttak.
– Jobban láttam én azt, mint ti.
– Ugyan honnét láttad volna jobban?
– Hát fölállottam a kerítésre, s onnét láttam.
A legények még ezért is irigykedtek az öccsükre, s hogy többet ilyesmit ne lásson, a kerítést lebontották.
Következő vasárnap még magasabb fenyőszálra egy aranyalmát tétetett a király.
Most is próbáltak szerencsét sokan, de hiába.
Hanem mikor nagy szégyenkezve mind elkullogtak, jött ezüstszőrű paripán egy vitéz, akinek ezüstsisak volt a fején, rostélya leeresztve, hogy az arcát ne láthassák
Ez egy ugrással lekapta az aranyalmát, s úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
Mire a szegény ember s két idősebb fia hazakerült, a legkisebb fiú már ott hevert a kuckóban.
Mondják neki nagy áradozva, hogy mit láttak, bezzeg olyat a kuckóból nem lehet látni.
– Ó, én jobban láttam, mint ti.
– Ugyan honnét láttad?
– Felmásztam az ól tetejére, s onnét.
A legények nagy mérgükben szétszedték az ól tetejét is, hogy az öccsük ne lásson onnét.
Harmadik vasárnap még magasabb fenyőszálra arany selyemkendőt tűzetett fel a király.
Bezzeg, hogy ezt is a szegény legény kapta el.
De most sem ismerte meg senki, mert aranyszőrű paripán volt, s aranysisak fedte az arcát.
Beszélik otthon a legények nagy dicsekedve, hogy mi csudát láttak.
– Jobban láttam azt én.
– Ugyan honnét láttad?
– Honnét? A ház tetejéről.
Mérgelődtek szörnyen a legények, s nagy mérgükben széthányták a ház fedelét is.
Aközben a király kihirdette országszerte, hogy jelentse magát az a vitéz, aki elvitte az aranyrozmaringot, az aranyalmát, az arany selyemkendőt.
Eltelt egy hét, eltelt két hét, nem jött senki.
Akkor a király odahívatta az udvarába, ami valamirevaló legény csak van az országban.
Azok közt sem volt az a híres vitéz.
Mikor aztán mind eltakarodtak, jött aranyszőrű paripán a legény, aranyos ruhában.
Kalapjába volt tűzve az aranyrozmaring, a lova kantárjába az arany selyemkendő, s egyik kezében tartotta az aranyalmát.
No, csakhogy megjött. Örült a király, de még jobban a királykisasszony. Mindjárt megtartották a lakodalmat, s a király a legénynek adta egész országát.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése